Kicsit érzelgősre sikerült és elfogult gondolatok a LisKaLandról

Ha valaki megkérdezi tőlem, hogy „na, akkor mi is volt ez a LisKaLand?”, akkor kezdhetném a már annyiszor elmondott jól begyakorolt mondatot: ez egy gazdasági szimulációs tábor… De nekem a LisKaLand ma már egészen mást jelent. Tapasztalatot, mosolyt, ingyenöleléseket, rengeteg tanulást, irdatlan mennyiségű improvizálást, tenni akarást, összetartozást, egy másik világot, szervezni tanulást, szeretetet. Leginkább nincsenek szavak arra, ami LisKaLandon történt, amit ott átéltem, amit ott tanultam, magamról, a határaimról, az emberekről, a csoportban való munkáról. A közös célról, ami annyira a szemünk előtt lebegett, hogy amikor lehetetlennel találtuk szembe magunkat, akkor nem vettünk tudomást róla, hanem szívvel-lélekkel keresztülvittük a lehetetlent. Ha egyetlen szóval kéne leírnom mi ez a LisKaLand végül is, akkor egyetlen szót tudnék rá találni, és ez a csoda. Ha valaki most feltenné a fent említett kérdést, akkor nagy levegőt vennék, félrenyelném a gazdasági… kezdetű mondatomat, és kimondanám azt, hogy „ez egy csoda volt”.

Két hét, egy teljesen másik világban, egy teljesen másik rendszerben, bolygón. Ebben a két hétben, létrehoztunk egy olyan utópiát, amilyent csak a legromantikusabb sci-fi írók képzeletében élhetett valaha egy fél pillanatig. Ahogyan letisztultabb fejjel gondolok vissza, kicsit hasonlított az egész Fekete Gyula Kék szigetéhez. Nagyon régen olvastam, és nagyon kicsi voltam, nem tudtam mi a különbség szocializmus és kommunizmus között, nem tudtam, mi az, hogy nyilasok, és főképp nem tudtam miért rossz ez a szocializmus dolog. Emlékszem, hogyan gondolkodtam a szigetről, ahol megvalósult a kommunizmus, emlékszem a könyv utópista hangulatára, arra a nyugodt mindenkinek jó, és mindenki boldog érzésre. Valahogyan halványan ez jut eszembe LisKaLandról. És most abszolút nem akarok párhuzamot vonni semmiféle gazdasági ideológia és a LisKaLandban alkalmazott modell között, ez azt hiszem nem az én tisztem. Egyszerűen csak különös utópista hangulat tölt el, amikor a táborra gondolok.

Emlékszem az első napokra, amikor megérkeztek a résztvevők. Senki nem tudta, hogy mi is lesz itt, leginkább mi, a szervezők nem. A liskalandornak lehetett egy elképzelése arról, hogy mégis hogyan fog kinézni a tábor, lesznek vállalkozások meg pénz meg ennivaló és a szállásért is biztosan fizetni kell. De szervezőként annyi forgatókönyvet végigjátszottunk a fejünkben, annyi lehetőségre gondoltunk, mi történjen, ha esni kezd az eső, mi lesz a kajásokkal, és mi lesz, ha valaki berendel a trafiktól egy bőrkabátot? Mi lesz, ha összeomlik a rendszer, mi fog történni, ha mindenki éhezni fog. Annyiféle jövőbeli utat végigjártunk, hogy amikor elkezdődött, azt sem tudtuk mihez is kezdjünk. Én úgy voltam vele, hogy teszem majd, amit tennem kell, és biztos voltam benne, hogy az egész tábor egy másik végtelenedik lehetőség szerint fog alakulni, és minden, ami történni fog, olyan lesz, amire egy percet sem gondoltunk. Így is lett.

És aztán beindult az őskáosz, és láttam rengeteg tanácstalanságot, mindennél jobban él bennem a sajátom, amikor felfedeztük, hogy nem létezik a belső logisztika. De, és azt hiszem ez jellemző az egész táborra, eszünkbe sem jutott, hogy nem lehet megcsinálni, feladni, leülni a sarokba és becsukni a szemünket. Volt rá példa hogy kiszaladtam a házból, el-el valami magányos sarokba, hogy a napot is leszidjam az égről, mert sütni mer erre az átkozott táborra. De aztán szembejöttek velem emberek, és csak úgy megöleltek, és rám mosolyogtak, és megkérdezték, hogy vagyok. Mosolygósan a kezembe nyomtak valami üdítőt vagy, mert régen láttak enni, valami extra szendvicset.

Mindennél biztosabb vagyok benne, hogy ez a fajta kedvesség volt az, ami igazán felejthetetlenné tette számomra a tábort. Igen, kipróbáltunk egy másfajta gazdasági rendszert, és az okosok azt mondják, működik, és ez nagy szó, de én nem érzek elég tudást magamban, hogy ebben a témában így egy ilyen fajta visszaemlékezésben, gondolatsorban véleményt alkossak. Viszont azt látom, és tudom, és érzem, hogy az az összetartás és törődés és hála, ami ezt a nyolcvan embert összetartotta két hétig, nem múlik el könnyen. Sőt talán amíg emlékezni tudunk, addig bennünk fog élni a LiskaLand mámora, valahol eldugva, de mindig ott lesz.

Emlékszem, hogy féltem egyedül hazautazni, miután vége lett. Nem a fáradság volt a legfőbb oka. Hanem mert két hétig olyan emberek vettek körül, akikben végül maximálisan megbíztam. Akikre akkor az életemet mertem volna bízni, és akárkibe botlottam, nem tapasztaltam a cselekedetei mögött semmilyen hátsó szándékot, semmi ártó gondolatot. És tudtam, hogy annyira belém égett ez, hogy a kinti világban is így tekintettem volna mindenkire. Pedig ez nagyon nem így van idekint, és én ettől szabályosan féltem elindulni egyedül.

Rengeteget tanultam. Magamról, és ez a legfurcsább, alig akadt olyan pillanat, hogy egyedül lettem volna. Mégis magamról tanultam a legtöbbet, hogy mennyit bírok, mire vagyok képes és mire nem, hogy tudjak még időben nemet mondani valamire. Szerintem ezzel nagyon sokan vagyunk így. A szakmai előadásokon is, már amelyiken részt tudtam venni, rengeteget tanultam. A bankszimulácós versenyen ugyan nem szerepeltünk valami fényesen, mégis azt hiszem három nap alatt, amennyit ugyan foglalkoztam vele, többet tanultam, mint egy-két tárgyamból az egyetemen fél év alatt.

És ami az egyik legfontosabb, azt hiszem mindenki nevében mondhatom, tanultunk csapatban dolgozni. Nem azt mondom, hogy megtanultunk, hanem hogy tanultunk. Másként mondva, megtanultuk, hogy kikkel tudunk igazán együtt dolgozni és kivel kevésbé. Sokat tanultunk egymásról és a csapatmunkáról. Néha megértettük igazi mélységében az együtt csapat a csapatot, és csapat voltunk. És nem csak a szervezők, hanem az egész tábor. A világvége után, emlékszem, nem számított ki volt szerevező és ki nem. Mindenki egytől egyig jött és kérdezte, hogy mit kell segíteni.

Persze ott volt a keserű érzés időnként, ami minden csapatban jelen van. Ami mindenhol mindig lesz, csak mert emberek vagyunk. A sértődések, a mutogatások, a mártírkodások, egyszerűen csak bármennyire is összetartottunk, azt, hogy emberből vagyunk, nem vetkőzhettük le, és a régi sértéseket sem. Voltak nehézségek, és sírások. Embert próbáló volt néhány óra, de nagyot nyeltünk és csináltuk tovább.

És valamiről még szót szeretnék ejteni. Mondják a nevetés a legjobb orvosság. Mi nem voltunk betegek, csak tanácstalanok, vagy dühösek, vagy fáradtak. De egy idő után már mindenen nevettünk, kedves kis hasizmom nőtt többek közt. Valahogyan már nem tudott zavarni, hogy nyolcvan hamburger zsömle helyett csak 18 érkezett vagy, hogy a rendelés fele nincs meg. Csak nevettem, nevettünk. Egyszerűbb volt így, az ember a saját nyomorúságán is képes nevetni, valahol ez a fekete humor, de azért hatásos volt.

Amikor elkezdtem írni ezt a szösszenetet, gondolkodtam mit is írhatnék. Végül Müller Péter szavaira bukkantam – micsoda egy modoros mondatott hozok itt össze- és találónak éreztem. Úgy gondolom, érdemes megosztanom.

„Ez a legnehezebb manapság, ugye tudod?... Hogy hiányzik - nem is a szeretet - hanem a jóság. Ha valaki jó hozzánk, hirtelen melegünk lesz. Érezted már?... Hogy átsuhan rajtad valami megnevezhetetlenül kellemes érzés. Sőt, meg is lepődsz, hogy ilyesmi van még egyáltalán.
Egy jó szó, egy jó tett - és szinte megszédülsz... Érezted már?”

Müller Péter

Amikor ezt elolvastam egyből arra gondoltam, hogy igen, ez volt a LisKaLand. Egy jó, szó, egy jó tett – és szinte megszédülsz. Emlékszem, hogy amikor az idegi túlfeszülés szélén álltam, amikor lassan feladtam, hogy akkor most vége lesz, akkor kaptam egy jó szót, és tovább mentem. Emlékszem az első LisKaLapra, az első cikkre, amit olvastam. Andi nagyon szépen megfogalmazta, azt, amit éreztem. Jó-jó, hogy itt vagyunk, meg vállalkoznak, meg ilyenek, de valahogy annyira furcsa volt minden. Aztán egy gyengébb pillanatomban rájöttem, hogy az sem érdekel, ha összeomlik az egész modell, nem ér az egész annyit, hogy mindenki végigdolgozzon egy hetet, anélkül, hogy jól érezné magát. Nem érdekelt semmi az égvilágon, csak mind a nyolcvanan érezzük jól magunkat. Elkezdtem kérdezgetni az játékosokat, hogy minden rendben van-e, élvezik-e az egészet, van-e szükségük valamire. Látnak-e valami hibát a rendszerben. Önös érdekből tettem, igaz, de mégis, a válaszok, meg azok a csillogó szemek segítettek 36-40 órákat ébren tölteni. A segítő válaszok, és nem a panaszok segítették a rendszert még göndülékenyebbé tenni.

És végül, hogy mi a véleményem az egészről? Röviden, egy két mondatban? Még egyszer ugyanígy végigcsinálnám, ugyanennyi ébren töltött órával, ugyanennyi sírással, ugyanennyi munkával, ugyanezzel a mámoros hidegrázós érzéssel. Sőt talán még kevesebb alvással, hogy egy pillanatot se hagyjak ki, még több munkával, hogy még többet tanulhassak. Megérte, ez a két hét megért mindent. A világ minden kincséért sem hagytam volna ki. És semmiféle fesztivál, külföldi út nem téríthet el attól, hogy a következőn ott legyek, akár szervezőként akár játékosként. Évente egy csodára - és a csoda melléktermékeire; a boldogan távozó emberekre, azokra az emberekre, akik látták, hogy lehet mosolyogva is járni-kelni az utcákon, hogy nem kell mogorván közlekedni a villamoson, hogy képesek vagyunk valami nagyszerűre- évente erre a csodára szüksége van a világnak. Nagyon nagy szüksége.